„Furcsa, hogy eddig nem fedezték fel a Vitriolt, mint halálos mérget,
Pedig az emberek többsége fölismeri az ízét,
és a mérgezés folyamatát öntudatlanul is
Keserűségnek nevezi.”
Paulo Coelho
Coelho "Veronika meg akar halni" c. regénye jut eszembe, amikor a pozitív pszichológiára gondolok. A normalitás és az őrület határmezsgyéjén álló pszichiáter a boldogság forrását keresi megszállottan. Eközben arra döbben rá, hogy az emberek életét a Keserűség, amelyet Vitriolnak nevez el, mintha egy létező vegyület lenne, és az örömtelenség teszi tönkre. Veronika, a főszereplő, akkor kezdi el az élményeit a maga valóságában merni megélni, és akkor találkozik az igaz szerelemmel, amikor a pszichiáter csele révén az tudatosul benne, hogy halálos beteg.
Felmerül bennem a kérdés, vajon tényleg valamilyen traumát kell átélnünk ahhoz, hogy elégedetten és boldogan éljünk, értékelni tudjuk az élet apró örömeit? Mitől vagyunk boldogok és mi az, ami keserűvé tesz? Vajon a saját értékeinket követve szeretnénk elérni a kiegyensúlyozott boldog életet vagy valamiféle a társadalom által ránk erőltetett boldogságmítosznak kívánunk megfelelni? Egyáltalán van egy univerzális mindenkire egyformán igaz boldogságdefiníció?
Egy amerikai felmérés szerint a felnőtt népesség 54 százaléka „mérsékelten egészséges lelkileg”, amely azt jelenti, hogy ezek az emberek nem igazán lelkesek semmi iránt, a munkájukat elvégzik, de nem találnak benne örömet. (Keyes,2005-id. Lyubomirsky, 2008. 31. old.) Meglepő számomra ez az eredmény, hiszenaz USA ma a világ egyik leggazdagabb országa, az egyetlen vezető világhatalom, az emberek a világ jelentős többségével szemben általában anyagi jólétben élnek, az önmagukról a filmeken és egyéb médiumokon keresztül sugárzott kép szinte mindig pozitív. Magyarországon joggal gondolhatnánk, Amerikában az emberek boldogok.
Kutatások számolnak be arról, hogy csak hisszük, hogy a magas jövedelem, a szépség jelenti a boldog életet. Mítosz az is, hogy a boldogságra csak "rá kell találni", vagy akkor leszünk csak boldogok, ha megváltoztatjuk életkörülményeinket, és mítosz az a kijelentés is, miszerint valaki vagy eleve boldog, vagy eleve nem. Érdemes ezért a szubjektív jólléthez a belső forrásokat megtalálni és kiaknázni.
Milyen tényezők határozzák meg a boldogságot?
A genetikai örökségünk 50 százalékban, körülményeink 10 százalékban, szándékos tetteink és gondolkodásunk 40 százalékban (Lyubomirsky, 2008.)
Csíkszentmihályi Mihály longitudinális kutatása is az előbb említetteteket támasztja alá (Csikszentmihályi és Hunter, 2003-id. Csíkszentmihályi 2012), amelyben az USA tizenkét, különböző földrajzi, gazdasági és társadalmi háttérrel rendelkező reprezentatív közösségében felnövekvő serdülőt követtek kilenc éven keresztül. Azok a fiatalok érezték magukat a legboldogabbnak, akik szociokulturális hátterüket tekintve alacsonyabb társadalmi státusszal rendelkeztek, illetve a leggazdagabb társadalmi rétegekből származó fiatalok. Azok voltak a legelégedetlenebbek az öröm, a boldogság, a vállalkozó kedv szerinti aspektusokban, akik tipikus középosztályi háttérrel rendelkeztek, és mindkét szülő a hivatásának élt. Csíkszentmihályi így fogalmaz:
„Elérkeztünk tehát emberi fejlődésünk paradoxonához: olyan környezetet hozunk létre magunk körül, amelynek biztonságosságánál és kényelmességénél fogva jobbítani kellene életünket. Az új világ ehelyett hosszú távon épp azoktól a dolgoktól foszt meg bennünket, amelyek életünket élni érdemessé teszik.”
Lyubomirsky (30.old.) könyvében idézi Diener (2000) kutatását, melyben az egész világon megkérdeztek embereket, mit is szeretnének elérni az életükben. A legfontosabb cél a boldogság volt. A hogyan kérdésének megválaszolása foglalkoztatja az embereket évszázadok óta, jósokhoz, asztrológiához fordulnak, önsegítő könyveket olvasnak, a spiritualitáshoz kapcsolódnak.
Annyi bizonyos, mint ahogy fentebb láthattuk, hogy a legtöbbet akkor tehetünk boldogságunkért, ha igyekszünk gondolkodásunkat megváltoztatni, megpróbálni a lehetetlennek tűnő feladatot, hogy a rosszban is a lehetőséget lássuk. A pozitív pszichológia azonban nem jelenti azt, hogy nem kell tudomást venni negatív érzéseinkről és életeseményeinkről, hanem inkább arra kíván a kezünkbe eszközt adni, miután felfedeztük ezeket, hogyan lehet mégis egy picit őket más perspektívából szemlélni. Arra mutat rá ez a szemlélet, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, gondolatainkért és önmagunkért.
Mostantól minden szerdán röviden bemutatok egy-egy pozitív pszichológiával foglalkozó cikket, és egy-egy jól használható technikát, amely a pozitív átkeretezésre "kondicionál" minket.
Bízom benne, velem tartasz!
Kép: Alphonse Mucha
Felhasznált irodalom:
Sonja Lyubomirsky:Hogyan legyünk boldogok? (2008)
Magyar Pszichológiai Szemle: Pozitív pszichológiával foglalkozó különszáma (2012)
