Készülünk tudatosan vajon arra, hogy egyszer idősek leszünk? - egy olyan világban, ahol az időskor, úgy érzem, tabu.
Nemrégiben várva buszomat az egyik pályaudvaron, megszólított egy kedves hölgy azzal, vigyáznék-e a csomagjára egy kicsit, amíg elmegy a pékhez szendvicset vásárolni. Miután visszajött, leült mellém, megköszönte a segítséget és beszélgetésbe elegyedtünk. Elmondta, hogy 75 éves elmúlt és épp a barátaihoz igyekszik vidékre kikapcsolódni. Igazán elcsodálkoztam, hiszen fitt volt, a számomra magasnak tűnő életkor nyomát sem láttam rajta. Igazán kíváncsi lettem, ez hogyan lehetséges. Széles mosollyal válaszolt. Egész életében aktív volt, szerinte optimistán szemlélte a világot mindig is, pedig érték őt személyes tragédiák. Amióta nyugdíjas lett, azóta olyan dolgokat tehet végre, amire korábban nem volt ideje, például megtanult kötni, horgolni, az angol nyelvvel is megpróbálkozott. Nem magányos, noha gyerekei sokat dolgoznak. Különböző közösségekbe jár, jó kapcsolatot tart fenn barátaival, olvas, és amikor jön a jó idő kertészkedik. Kiegyensúlyozottnak és boldognak láttam.
Jó érzés volt, hogy igen, így is lehet. Rögtön eszembe jutott ezután számtalan példa, mint Jászai Joli néni, aki 79 évesen kapta meg első filmszerepét, később verseskötetet adott ki. Vagy Leonard Cohen, aki 77 évesen végigturnézta a világot, előtte új albumot írt, mert a könyvelője átverte és csődbe ment. Ő idősen is újra tudta kezdeni. Aztán a Mindennapi Pszichológia egyik cikke is felidéződött bennem, ahol egy 97 éves japán orvosprofesszorról is írnak, aki "naponta két nagyelőadást tart üzletembereknek vagy éppen gyermekeknek fejből például a hosszú életről. Odafelé menet a lépcsőkön szalad fel kettesével, majd végigállja a másfél órát, hogy kondícióját megőrizze. Tokió egyik leghíresebb kórházát is máig ő igazgatja."
Vajon mit tudnak ők, mit csinálnak másképp? Tudatosan kell-e készülni az időskor megélésére, ha igen, hogyan? Elkerülhető-e a magányosság érzése? Mikortól is számíthatjuk magunkat idősnek?
Az időskor kezdete körülbelül a 60. életévtől számítható, és ezen belül is megkülönböztethetünk szakaszokat. Az időskor nem második gyerekkor, noha az agy működése megváltozik, kevesebb idegsejt termelődik, és meghatározott területre épül be. Erik Erikson pszichoszociális személyiségfejlődési elmélete szerint az időskor egyik legnagyobb kérdése, hogy a személy meg tudja-e élni az integritás élményét, vagy pszichológiai értelemben vett időskori kétségbeesést élünk át. Erikson szerint, ha az eddigi életünket alapjában véve értelmes életnek tekintjük, úgy érezzük, hogy tetteink és választásaink alapjaiban helyesek voltak és elégedettek vagyunk, ha azt érezzük, hogy véghezvittük amit szerettünk volna, akkor az integritás állapotába kerülünk. Ennek ellentéte a már említett kétségbeesés állapota, amikor az az érzés kerít hatalmába bennünket, hogy életünket elvesztegettük, és a mai idős fejünkkel szinte másképp tennénk mindent.
Az előzőekben általam említett idős emberek, nagy valószínűséggel az integritást élik meg mindennapjaikban. Vajon mi a hasonló bennük?
Valószínűleg pozitívan szemlélik az életet, optimisták. Vannak a jövőre nézve terveik, megvalósítandó feladataik, hasznosnak érzik magukat a társadalom számára, és vannak körülöttük emberek, akikre számíthatnak, akik érzelmi biztonságot nyújtanak.
Kutatások is bizonyították, hogy a hasznosságérzés, a hobbi, amelyben örömet lehet lelni kulcsfontosságúak, ilyenkor a korábban idő hiányában elfeledett önmegvalósítási törekvések is előtérbe kerülhetnek, van idő foglalkozni spiritualitással, hittel. A transzcendencia kapaszkodót ad. Nagyon fontos a közösség szerepe, a valahová tartozás társas alapmotívuma meghatározó. Lehet felállítani teljesítendő célokat, feladatokat, mint ahogy a japán orvosprofesszor is teszi, mert az erőt ad, szó szoros értelmében megtart. Idős korban a tudás kikristályosodik, összefüggéseket más kontextusban láthatunk meg, sokszor ez történik idős egyetemi kutatóprofesszorokkal is. Az ember valóban bölcsebb lesz, és optimistább. Az időskor lehetőséget ad a társadalmi kötöttségektől való felszabadulásra, úgy oszthatjuk be időnket, ahogyan számunkra jólesik, sokkal inkább önmagunk lehetünk, mint fiatalabb korunkban. Jól bemutatja ezt az egyik internetes portálon talált cikk, mely egy angol hölgy önvallomása.
Megkerülhetetlen kérdés, mi történik akkor, ha valaki egészségi állapota megromlik, hosszútávon beteggé válik. Mit tehetünk? Mit tehet a társadalom, szűkebb értelemben véve a barátok, a család?
Mindezekre a kérdésekre az egyéni helyzetből fakadóan csakis egyéni válaszok léteznek, mégis van néhány fontos tény, amelyeket érdemes lehet figyelembe venni. Ilyenkor adhat nagy lelkierőt az idős embernek a transzcendencia, a hit. A fentebb részletezett énintegritás ekkor kap igazán jelentőséget. A család, hozzátartozók részére ez egy nagyon nehéz idő érzelmi és fizikai szempontból. Felvetődik az ápolás kérdése. A beteg szempontjából érzelmileg nagyon fontos, hogy tudja, szeretik őt, állapotát és annak nehézségeit környezete elfogadja, megérti. A család a szó szoros értelemben megtart, maga az ápolás ténye is életben tartó, építő hatású. McLelland professzor 1993-as kutatását említeném. Egyetemi hallgatókkal megnézette azt a Calcuttai Teréz anyáról készített filmet, amelyben az asszony a leprásokat és fertőző betegeket ápolja, gondozza. A film vetítése előtt és után nyálmintát vettek az A immunglobulin szint ellenőrzésére. A hallgatókat megkérték, hogy a film megnézése után a véleményüket is mondják el, a kutatók rögzíthessék azt. Ezek a következőek voltak :„nagyon megindító, csodálatostól", a „farizeus! álszentig". Az immunparaméterek azonban valamennyi nézőnél egységesen pozitívnak bizonyultak, az A immunglobulin szint megnövekedését jelezték. Azoknál is, akik kedvezőtlenebbül nyilatkoztak a filmről. Mindez azt bizonyítja, hogy a segítő magatartásának puszta látványa is immunstimuláló, egészségvédő hatású. Képzeljük csak el annak az embernek a szervezetét, aki nemcsak látja, hanem szeretettel végzi is az ápolást, még akkor is, ha nehéz. Egy nagyon szép példa jár ezzel kapcsolatban az eszemben, amikor is egyik ismerősöm apukája 85 évesen nagyon megbetegedett, lábát le kellett sajnos amputálni, epekővel is meg kellett később műteni. Gyerekeiben fel sem merült a kérdés, hogy a mai magyar egészségügy gondjaira bíznák idős apjukat, szépen beosztották egymás között, mikor és ki vigyáz rá, volt, hogy unokái is nála aludtak, etették, szinte önfeláldozóan gondoskodtak róla. Ez az idős ember most lassan a 90. életévében van, és lassanként, a lehetőségekhez képest sokkal jobban van, olyannyira, hogy nem kell számára 24 órás felügyeletet biztosítani, mint korábban. Arra azonban figyelni kell, hogy az ápoló rokont is veszélyeztetheti az úgynevezett kiégési szindróma, ha túl sokat vállal magára mind lelkileg, mind fizikailag.
Azt merem gondolni, hogy az öregedésnek nem szabadna tabutémának lennie, inkább beszélgetnünk kellene róla sokat, jól működő prevenciós programokat kidolgozni. Ugyanis lehet tudatosan is készülni életünk ezen időszakára. Hiszen egy végiggondolt úton könnyebb végigmenni, mint teljesen ismeretlenül. Meglátni a pozitívumot, mint a japán orvosprofesszor úr. Én szeretnék olyan szerencsés lenni, hogy derűvel egészségesen megéljem a magas kort.
Felhasznált irodalom:
Kállai-Oláh - Varga József: Egészségpszichológia a gyakorlatban (2007)
Carver -Schreier: Személyiségpszichológia (2006)
Kép: Gustav Klimt: A három életkor (1905)
